Dr.Zétényi Zsolt A Szent János téri csata

EMLÉKEZÉS EGY SORSFORDÍTÓ ESEMÉNYRE

avagy

a Szent János téri csata

 1944. március 19.-e, országunk német birodalmi megszállásának napja különös erővel sugározza emlékét, nemzeti sorsot meghatározó tanulságait most, a hetvenedik évfordulón. A csaknem öt évtizedig tartó idegen nagyhatalmi megszállás kezdete mintegy jelképe az egész – kezdetben nemzetiszocialista, majd szovjet-kommunista birodalmi – „hódoltsági” időszaknak. Így van ez akkor is, ha a korszak legnagyobb része teljes szuverenitáshiány állapotában, kisebb része részleges szuverenitásvesztés helyzetében volt. Az évfordulónak különös súlyt ad az a körülmény, hogy ezen a napon felfüggesztődött, részlegessé vált az alkotmányos hatalomgyakorlás. Az állam még működött, de meghatározó súllyal érvényesült a német birodalmi akarat. Amikor Magyarország Alaptörvénye (2011. április 21.) nemzeti hitvallás részében rögzítette, hogy „nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését”, akkor semmi más nem történt, mint ennek a vitathatatlan ténynek, közjogi nyilvánvalóságnak megállapítása. Hiszen részleges szuverenitás lehetséges, de részleges alkotmányosság semmiképpen, a részleges alkotmányosság alkotmányon kívüli állapot. Arra a kérdésre, hogy megszakadt-e az alkotmányosság történeti folyamata, a történelem válaszolt igennel. S ez a válasz elhangzott 1944. március 19.-e délelőttjén, az Attila út Szent János téri részén egy emeleti lakásban is, ahol Bajcsy-Zsilinszky Endre országgyűlési képviselő tűzpárbajt vívott a német rendőrség embereivel, majd súlyos has és vállsérülésekkel azt kiáltotta az elszállításakor odasereglett embereknek: „Éljen a független és szabad Magyarország”. Igen, a független és szabad Magyarországnak fél évszázadra vége volt.

Bajcsy-Zsilinszky részletes életrajzát máig nem írták, nem írhatták meg, hiszen hatalmas publicisztikai munkásságának minden részlete sem ismert. Nem írták meg hitelesen és részletesen a magyarországi ellenállás történetét sem.  Bajcsy-Zsilinszky már akkor is halhatatlanná tette volna magát, ha csupán ez a jelképes és véresen valóságos ellenállási történet maradt volna fenn róla. De nem így van. Őt sokan egyáltalán nem ismerik, s akik tudnak róla valamit, esetleg az antifasiszta ellenállási mozgalom kapcsán, a németellenes ellenállásnak a legitimistáktól a kommunistákig terjedő hálóját irányító személynek, s talán nem kevesen kommunista társutasnak tartják. Ezzel szemben az igazság az, hogy Zsilinszky egész életében a hagyományos történeti alkotmányosság híve volt, ennek jegyében, a jogegyenlőség sérelmeként ellenezte a zsidóságot sújtó törvényeket. Részt vett az 1919-es szegedi ellenforradalomban, alapítója volt a Fajvédő Pártnak és szerzője az 1924-ben megjelent, a „pozitív fajvédelem” jegyében született – nemzetmegerősítő célú -, s nem  más etnikum elnyomására irányuló Fajvédő Kiáltványnak. Egész életében tisztelője volt Horthy Miklós kormányzónak. A Szentkorona és Szentkorona-tan csodálójaként és hirdetőjeként is nagy társadalmi változásokat követelt. Társadalmi nézeteiben és programjában messze meghaladta a korabeli reformpolitikusok nézeteit akkor, amikor a dolgozó osztályok szociális helyzetének gyökeres megjavítását, a nemzetfenntartó parasztság földigényének szükség esetén radikális kielégítését hirdette és követelte. Bajcsy-Zsilinszky maga volt a történelmi Magyarország, hordozta mindazt, ami abban értékes és követendő volt. Ezt a tényt megerősítette a háborúellenes ellenzéki összefogást vezető, a jogfosztást a magyar alkotmányosság jegyében bíráló szolgálatvállalása. Az alkotmányosságot a szociális igazságossággal és a legnemesebb nemzetvédelemmel összekötő nemzetszolgálata máig tanulságos, éltető történelem.

 Személyében nem akárki tette meg a halálosan komoly ellenállási gesztust, amellyel életét kockáztatta, hanem a kor egyik nagy magyar szelleme. Babitsról mondják a kortársak, hogy leginkább négy nagy szellemalakot ismert el kortársai közül: Bartók, Bajcsy-Zsilinszky, Móricz Zsigmond és Szentgyörgyi Albert személyében. Amikor a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága elnökeként az ország és Budapest érdekében kapcsolatot keresett a fenyegető szovjet megszálló erővel, a Horthy-féle október 11-én Moszkvában megkötött fegyverszünet szellemében járt el azzal a reménységgel, hogy tíz- és százezrek életét, vagyonát sikerül megóvni. Ezért a – ma már tudjuk, hogy katonailag kudarcra ítéltetett, erkölcsileg és alkotmányosan mélyen igaz – nemes célért, Magyarországnak március 19.-én elveszített függetlenségéért áldozta életét a sopronkőhidai bitófán 1944 karácsonyán.

A megszállás következtében az ország a Weesenmayer követ mint az ország teljhatalmú irányítója felügyelete és irányítása alá került, a kinevezett kormány elsőrendűen az ő instrukcióit hajtotta végre. Ennek folytán a baloldali pártok, beleértve a Kisgazda Pártot és a Szociáldemokrata Pártot is, a feloszlatás sorsára jutottak, s nem csak Bajcsy-Zsilinszkyt, hanem mintegy háromezer veszélyesnek tartott személyt tartóztattak le, tízezer embert internáltak. A baloldali és német-ellenes hangvételű újságokat betiltották, a rádió elnöke lemondott, a főispánok és polgármesterek mintegy kétharmada megvált tisztségétől, köztük Budapest főpolgármestere is. A diplomáciai kar tekintélyes képviselői lemondtak posztjaikról. A magyarországi zsidók jogait korlátozó intézkedések radikalizálására irányuló német követelések, amelyek a megszállás előtt következetes elutasítással találkoztak, utána kényszerűen teljesültek, a zsidó tragédia legfőbb oka a német birodalmi megszállás volt. Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője személyesen közölte a magyar miniszterelnökkel március 20.-án, hogy „Magyarországnak a környező államok példája szerint elsősorban a zsidókérdést kell megoldani”. A birodalmi megszállás azonban korántsem csak a baloldali embereket és zsidókat sújtotta. Kiterjedtek a kényszerintézkedések, koncentrációs táborba hurcolások, az ország keresztény vezető csoportjainak reprezentánsaira is.

Erre a sorsra jutottak olyan arisztokrata és polgári német­ellenes politikusok, mint gróf Sigray, gróf Szapáry, gróf Apponyi György, Gratz Gusztáv, Rassay Károly, Laky Dezső képviselők, folytatva a Kisgazdapárt néhány vezetőjé­vel, így Nagy Ferenccel, a Szociáldemokrata Párt vezetőivel, akik közül Peyer Károlyt, Buchinger Manót, Mónus Illést, Malasits Gézát tartóztatták le. Jónéhány újságíró (Parragi György, Szvatkó Pál) és hamarosan egyre több más sze­mély találta magát a Gestapo börtöneiben. Ide került néhány zsidó származású nagytőkés, Aschner Lipót, Chorin Ferenc, Goldberger Leó, az ide menekült lengyelek vezetői, az olasz Badoglio-kormány budapesti missziója,  Keresztes -Fischer Ferenc belügyminiszter, később Kállay Miklós volt miniszterelnök, nyugati hatalmak­kal összeköttetést fenntartó néhány katonai vezető és sokan mások.

A birodalmi megszállással megpecsételődött az addig a többi megszállt államhoz képest jó helyzetű magyarországi zsidóság sorsa, s hogy ez nem lett még tragikusabb, magyarországi döntéseken múlott. Azok a kérdések, hogy e döntések korábban is bekövetkezhettek volna-e, lehettek volna-e kedvezőbbek, a történetírás világába tartozik.

Bajcsy-Zsilinszky soha el nem évülő, évezredes tapasztalatot kifejező, legújabb korunkban 1956 szabadságharca kapcsán igazolódott üzenete most is eleven erővel hat ránk:

„ bármennyire is bizonytalan a harc kimenetele, de nem hozhat végleges bukást egy nagylelkű és bátor nemzet számára, ha minden erejével kiáll nála sokszorta hatalmasabb erőkkel szemben is, egy évezredes nagy nemzeti küldetésért és az emberi szabadságért,..”