A VÁLTÓLESZÁMÍTOLÁSOK, VISSZLESZÁMÍTOLÁSOK MAGYARORSZÁGI FELÉLESZTÉSÉNEK GYAKORLATI SZÜKSÉGESSÉGE, ENNEK BANKJOGI ELŐFELTÉTELEI – tanulmány

Dr. Szathmáry Géza ny. ügyvéd, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat elnökségi tagja

 

A VÁLTÓLESZÁMÍTOLÁSOK, VISSZLESZÁMÍTOLÁSOK MAGYARORSZÁGI FELÉLESZTÉSÉNEK GYAKORLATI SZÜKSÉGESSÉGE, ENNEK BANKJOGI ELŐFELTÉTELEI – tanulmány

Az alábbi tanulmány egy online típusú előadás rövidített változata. A rendezvényt a Corvinus Egyetem égisze alatt 2020. november 27-én Szalay Zsuzsanna PhD. egyetemi adjunktus szervezte meg, a Kutatók Éjszakája program részeként, mely „A váltóra váltó vállalkozások – amikor a holt tananyag újraéled” címmel. A részletes bevezetőt is Szalay Zsuzsanna, továbbá Novák Zsuzsanna PhD. egyetemi adjunktus tartotta, „A kis- és középvállalkozási szektor erősítése váltóra váltással” című cikkükre támaszkodva, ami a Pénzügyi Szemle 2020. 3. számában jelent meg. Sokat hallunk a kis-, és közép-vállalkozások pénzügyi erejének szinten tartásának szükségességéről. Erre a drága bankhitelek aligha alkalmasak, arról nem is beszélve, hogy a bankoktól kölcsönszerződés formájában rövid lejáratú (haladékot biztosító kölcsönöket egyáltalán nem lehet kapni. Erre a problémára nem olyan régen a Pénzügyi Szemlében két kitűnő szakértő nyomatékosan felhívta a figyelmet. (A cikk létrejöttében magam is közreműködtem.) Ez adta az apropót arra, hogy hosszabb előadásban kifejtsem a fizetési haladékok igénylésének és nyújtásának tulajdonképpen egyetlen igazi eszköze a váltó finanszírozás (leszámítolás) felélesztése. Előadásom nyomán foglaltam össze: milyen lépések lennének szükségesek az említett financiális cél eléréséhez.

                                                                             

Gazdasági életünk jellemzésekor közgazdászi közhely annak újból, és újbóli megismétlése, hogy a kis- és középvállalkozók súlyos tőkehiányban szenvednek, és a számukra a multiglo-bális bankok magyarországi intézeteitől történő hitelfelvétel elviselhetetlen terhet jelent. Nevezettek nem is nagyon hoznak ilyen természetű hitelfelvételi döntést. Nem a beruházásaik megvalósításához szükséges nagy hitelekre gondolok most, hanem arra a dilemmájukra, hogy a tevékenységükhöz szükséges nyersanyagok, eszközök beszerzéséhez  forgótőkére van szükségük, mindaddig, amíg előállított áruikat és szolgáltatásaikat nem értékesítik és a felvevőpiacról az ellenérték be nem folyik. Honnan szerezzenek forgótőkét? Az évtizedek hosszú során keresztül – a XIX. szd. közepétől! – a forgótőkéhez (rövid lejáratú) váltók kibocsátása, és elfogadása,  ezen váltóknak a bankok általi olcsó  kamatösszegek levonásával egybekötött megvásárlása révén jutottak hozzá.

Hadd írjak le most  egy végsőkig leegyszerűsített váltókkal való finanszírozásra irányuló műveletet: (engem még az állampárti időben az MNB-ben, a külkereskedelemre korlátozott hatállyal, ilyen akciókba beavattak… Több, mint 50 éve.)

Nos, ilyen egy váltófinanszírozási aktus:

• A kis- és középvállalkozó szeretne valamilyen árut, vagy szolgáltatást előállítani, de a hozzá szükséges alapanyagokra nincs pénze.
• Keres magának olyan kis- és középvállalkozót, aki a neki szükséges alapanyag előállításával/értékesítésével foglalkozik.
• A kis- és középvállalkozó közli az alapanyag előállítóval, hogy fizetni csak 30-60-90- stb. nap után tud, de hogy kielégítő pénzügyi helyzetbe hozza az alapanyag előállítót, a részére általa kiállított/kibocsátott váltót ad át. (= adott váltó)
• Az üzlet létrejön, a kis- és középvállalkozó megkapja az alapanyagot, az alapanyagot, stb-t előállító pedig a váltót, amit a bankjánál érvényesíteni tud. (Ezt hívják leszámítolásnak.)
• Az alapanyagot a kis- és középvállalkozó természetesen áruvá/szolgáltatássá alakítja át, és vevőt keres rá a piacon, azzal azonban, hogy – versenyképességének fokozása végett – nem kéri rögtön a vételárat, hanem csak 30-60-90- stb. nap múlva. Ő váltót kér vevőjétől, amit természetesen bankjánál  szintén bevált, vagyis leszámítoltatja (=kapott váltó).
• Az említett vállalkozók bankjai jelentéktelen nagyságú jutalék levonásával (ezt hívják diszkont-összegnek) a benyújtott váltó összegét a vállalkozóknak kifizetik.
• A bankok a megvett (leszámítolt) váltókat eladják (vissz-leszámítoltatják) a Nemzeti Banknak, aki ugyancsak jelentéktelen nagyságú diszkontálás után (ezt hívják rediszkontálásnak)  az így csökkentett váltóösszeget kifizeti a leszámítoló banknak.
• A Nemzeti Banknál összegyűlnek a fent említett, és általa vissz-leszámítolt váltók, melyeket lejáratukkor fizetés céljából bemutatják a váltót kibocsátóknak. (Megjegyzés: szándékosan használtam személytelen kifejezést, azért, mert a Nemzeti Bank – vagy más rediszkontáló intézmény –a váltópapírt erre a célra létesített behajtó cégének adta/adja át, inkasszálás végett. Természetesen mellőzöm a mindehhez szükséges, eléggé bonyolult váltójogi eszközök, lépések ismertetését.)

Ez az egyik, és régen elterjedtebb váltóforgalmazási módszer. A másik a következőképpen működik:

• Mint láttuk, mind az alapanyag előállító, mind a készterméket eladó kis- és középvállalkozó váltókhoz jut.
• Ezeket a váltókat nemcsak a bankoknak lehet eladni leszámítolás céljából, hanem lejáratuk előtt fizetésre is felhasználhatók. (A fizetésre felhasználás azért volt előnyös, mert ilyenkor nem lépett közbe egy leszámítoló bank, aki a váltók összegéből diszkont-kamatot vont le, hanem a váltó tulajdonosa az általa vett áruk eladójának a le nem járt váltó segítségével az ott kitett névérték erejéig fizetni tudott.)
• A váltó új tulajdonosa vagy ismét csak fizetésre használja fel a váltókat (ha azok lejárata ezt kibírja), vagy pedig bankjánál leszámítoltat.

Ez a két modell ma Magyarországon egyáltalán nem működik a bankok, és a Nemzeti Bank sajnálatos összjátéka folytán. A bankok – mondjuk ki nyíltan: hazugságra alapozottan, hogy t.i. minden váltót Magyarországon meghamisítanak, – nem hajlandók leszámítolással foglalkozni. A Nemzeti Bank viszont azt ismételgeti, hogy a (kereskedelmi) bankoktól soha nem kap váltókat vissz-leszámítolás céljából. (Ezt az álláspontot a Nemzeti Bank egyik alelnökétől származó, nekem címzett több levéllel bizonyítani tudom.)

Kipróbáltam: a bankok kérdésre azt is fogják mondani az érdeklődőnek, hogy nincs is váltónyomtatványuk, mégpedig azért mert ez az egész intézmény idejét múlt. (Vigyázat! Ezt a multiglobális bankok magyarországi intézményei csak állítják, mert az anyabankok a fejlett országokban – sőt a fejletlenekben is –  bizony még ma is foglalkoznak váltóleszámítolással, illetőleg váltók vissz-leszámítoltatásával. (A fejlécben idézett kitűnő tanulmány szerzőinek ezt sikerült felderíteniük.)

Fölmerül a kérdés: miért alakult ki ez a helyzet, hiszen a rendszerváltáskor maga a Magyar Nemzeti Bank volt az, amelyik a váltóleszámítolás egész rendszerét, majdnem hogy azonnal, és részletesen két bizalmas kötetben kidolgozta. (Sikerült megszereznem a dokumentumokat, tehát létezésüket bizonyítani tudom, sőt, a hozzá tartozó nyomtatványokkal, továbbá az MNB által annakidején készített, a váltóforgalmat népszerűsítő pamflettel is rendelkezem.)

Mégegyszer fel kell tenni a kérdést: vajon miért állították le, tkp. szabotálták el Magyarországon bizonyos érdekcsoportok a banki váltóforgalom felélesztését?

Nos, ennek alapvető oka az, hogy az emberemlékezet óta igen alacsony leszámítolási kamatlábak szerinti profit szintje miatt az ide telepített, és multiglobális tulajdonban lévő bankok ezzel a pénzügyi művelettel keresnének a legkevesebbet. Minek számítoljuk le a váltókat ócska, és kisösszegű kamatbevételek végett, ha egyszer a ki tudja, hány oldalas, agyon-biztosított jelzálogkölcsön szerződésekben elképesztő magas szintű kamatokat, járulékos költségeket tudunk érvényesíteni, egyfelől – mondják.  Másfelől pedig sokkal jobban járunk, – folytatják – ha nem a pitiáner kis- és középvállalkozók váltóival foglalkozunk, hanem a Nemzeti Bank által kibocsátott, hatalmas kamatozású, un. államkötvényeket vásároljuk meg. Tessék egybevetni az alkalmazható diszkont kamat-, illetőleg az államkötvény megvásárlásokból eredő lejáratkori kamatbevételt!

Érdekvédelmi szervezetekkel összefogva feltétlenül szükséges lenne megtalálni azokat a bankjogi módozatokat, amelyekkel a váltóleszámítolást, és visszleszámítolást újból működőképessé lehetne (kellene) tenni. Legalább három olyan helyzetet tudok felsorolni, ahol igenis igény van/lenne a szóban forgó pénzügyi műveletekre.

1. Erdély.

Az OTP-nek több mint tíz leánybankja van Erdélyben. Ezek közül az egyik kifejezetten faktorá-lással foglalkozik, ami technikájában igen-igen kevéssé különbözik a váltó-diszkontálástól, vagyis erre könnyen átállítható lenne. Rediszkontálásra háromféle nagybank mutatkozhatna alkalmasnak:

– vagy a magyarországi OTP Holding (mely így kivételezett helyzetbe kerülne az erdélyi váltóforgalomban),

– a (most vonakodó) Magyar Nemzeti Bank, mert évtizedek hosszú során át művelte a váltó vissz-leszámítolást. Sőt, meg vagyok győződve arról, hogy most megint kivételezett helyzetbe kerülne az erdélyi rediszkontálási váltóforgalomban, de képes lehetne ebben a körben a magyar pénzügyi szupremáciát a Felvidékre, Kárpátaljára, a Délvidékre, és talán az Őrvidékre is kiterjeszteni, hiszen ott is működnek OTP bankok, OTP érdekeltségek (akik szintén belefoghatnának a váltóleszámítolásokba),

– rediszkontálással foglalkozó külföldi bankok (információim szerint pl. levelezőbanki fellépés esetén mutatkozna ilyen hajlandóság).

Az inkasszóbankot (azaz a behajtó ügynökséget) a három felsorolt pénzintézet(ek) valamelyike, pl. az erdélyi, most még csak faktoráló OTP-bankkal közösen alapíthatná meg, természetesen erdélyi székhelyűként.

Tehát

– a faktorálással foglalkozó erdélyi OTP bank átállhatna a diszkontálásra,

– meg kellene határoznia egy vonzó mértékű diszkont-kamatlábat (mely persze igen távol lenne a faktoráltatót sújtó faktorálás %-os mértékétől, viszont a jóval kisebb pénzügyi teher miatt a leszámítoltató kisvállalkozó érdeklődése fokozódna, de ez viszont a bankra nézve forgalomnövelő hatású lenne),

– ki kellene deríteni: a felsorolt bank(ok) melyike kész a visszleszámítolásra,

– milyen – vonzó mértékű – rediszkont kamatlábat lennének hajlandók a leszámítoló bankok elviselni,

– hol, milyen behajtó-szervezet létesítnének.

Szilárd meggyőződésem, hogy a váltóforgalom a fentiek szerint az elszakított régiókkal való összetartozás pénzügyi területre is kiterjesztendő lenne.

Mint tudjuk, Böjte Csaba arra bíztatja az erdélyi szülőket, hogy gyermekeiket adják magyar iskolába, hogy ne kelljen őrlődniük a nyelvfelejtés, és a romániai érvényesülés dilemmája között.

A Böjte Csaba-intézmények anyanyelv-megőrzési teljesítményére támaszkodva, a magyar státusztörvény segítségével finanszírozottan vissza-magyarosított gyerekek felnőttként magyar érdekeltségű vállalatoknál kellene dolgozniuk. Persze, ha az ilyenek egyre növekvő számban megalapítódnak, pénzügyi működőképességük megteremtése és fenntartása: conditio sine qua non! Sokszor hallom, hogy Erdély képes lenne a román nemzeti termék/termelés 70 %-át előállítani… Hiába próbálkoznak azonban cégalapítással magyarjaink, akár Erdélyben, akár más elszakított területeinken, ha alkalmazottaikat fizetni nem tudják, állatot, gépet nem képesek vásárolni, mert nincs pénzzé tehető vagyonuk (pl. azért, mert zálogtárgyként felhasználható földek alig-alig kerülnek vissza magyar kézbe).

Lehetne tehát magyarjainknak kezdő, és/vagy forgótőkéjük, ha a váltóleszámítolási forgalom a fentiek szerint felelevenedne!

 

1. A bevásárlási cégek beszállítói.

 

Ismeretes, hogy a multiglobális tulajdonban lévő METRO, AUCHAN, LIEDL, ALDI, stb. – jóllehet áruik igen tekintélyes részét előnyös feltételekkel importálják – azért mezőgazdasági, és más rendeltetésű termékeket magyarországi kis- és középvállalkozásoktól szerzik be. Ezt mindannyian tudjuk, azt már azonban alig-alig, hogy a megvásároltakért esedékessé váló fizetéseikre hatalmas (30-60-90 napos) haladékot követelnek maguknak. („Majd az értékesítési bevételből fizetünk!”) A most említett fizetési haladékok ellensúlyozása érdekében megfelelő lejáratú váltókat kellene ki állítaniuk, amit a kis tőkeerejű magyar cégek, egyéni vállalkozók leszámítolás végett benyújthatnának bankjaiknak. Ezeket a pénzintézetek tisztességes összegű diszkont-kamat levonása után vissz-leszámítoltathatnák, pl. az anyabankokkal. (Lásd az I. fejezetet.)  A kis- és középvállalkozások tehát – elviselve a bevásárló központtal kötött szerződés szerinti kiszolgáltatottságukat – váltóleszámítolások révén időben mégis készpénzhez juthatnának, azaz nyersanyag, stb. jellegű beszerzéseikre, munkabér-fizetésre forgótőke állna a rendelkezésükre. (Igaz, a váltólejáratból eredő fizetési/kiegyenlítési szigort tiszteletben kell tartaniuk.)

 

• A bevásárlási központok kiemelkedően drága árui.

 

A zökkenőmentes értékesítés számukra is nyilvánvalóan gondot jelent. A példaként említett nagy cégek nyújthatnának vevőiknek (30-60-90 napos) fizetési haladékot azzal a kikötéssel, hogy az említett lejáratokhoz igazodó váltókat kapnának vevőiktől, amiket ők is leszámítoltathatnának. Más szóval: hamarabb jutnának hozzá az ellenértékhez, ami természetesen növelné (áruhitel kamattal úgyis növelt) forgalmi bevételeiket. Hadd hivatkozzak egy patinás példára: a két világháború között az áruházak pl. zongora-eladásaikat kapcsolták össze hosszabb ideig tartó fizetési haladékok, részletfizetési kedvezmények nyújtásával, és kértek ennek fejében leszámítolható váltókat.

Természetesen nyitva áll a multi cégek előtt az a lehetőség, hogy okos egyensúlyt hozzanak létre az általuk adott, és az általuk kapott váltók összegei között. Csökkennének az erőfölénnyel való visszaélések. Egyfelől. Másfelől: nemcsak a tekintélyes profitot eredményező forgalmuk növekedne, hanem a kis- és közép- és egyéni vállalkozók is jobban járnának.